Kezdőlap

Áron, Baráth Zoltán, Bianka, írok

Vörös zóna 7-8.

2021. július 4.

7.

Bianka magára maradt a gondolataival. Rámeredt az üres poharára, végignézett magán, aztán szárazon felnevetett: „Mit keresek én itt?” – mondta magában.

De nem volt sok ideje töprengeni, Áron már ott is állt az asztaluk mellett két pohár whiskyvel, amelyben jégkockák úszkáltak.

- Remélem, megfelel – mosolygott a nőre, azzal eléje tolta az egyik poharat.

- Köszönöm, tökéletes. Hát akkor… egészségünkre! – és koccintottak.

Bianka a kalapját gyűrögette. Sóhajtott párat, aztán – talán az ital kölcsönözte bátorsággal – hirtelen megszólalt:

- Áron, el kell mondanom valamit. Lehet, hogy azt hitted, hogy színésznő vagyok, de nem. A valóság ennél sokkal prózaibb, és nem tudom, akarod-e tudni.

- Mondd csak, persze, hogy tudni akarom! Ha vécés néni vagy, azt se bánom! – sietett a válasszal Áron, de azért megdöbbent. Igyekezett érdeklődő és egyben együttérző arcot vágni, és közben Bianka keze után nyúlt.

- Tudod, igaz, hogy a Radnóti Színházban dolgozom, de… igazából amolyan mindenes vagyok ott, szóval… hát izé… takarítok, és amikor előadás van, én vagyok a ruhatáros. Szóval ott láthattál… már ha láttál egyáltalán.

- Az nem szégyen, szerintem, ha az ember dolgozik. Akármit is! Én fiatalkoromban lehúztam két és fél évet culágerként egy kőműves mellett. Ez indított el az építészet felé. Nem is mondtam még: építészmérnök vagyok. Vagyis amolyan műszaki rajzoló inkább. Megtervezem a házak külső és belső terét.

- Tudom, mit jelent! Annyira nem vagyok buta!

- Jaj, hát nem is azért mondtam! Ne haragudj! Hm… Finom ez a whisky! Bourbon, szerintem. Jó ideje nem ittam whiskyt. Sőt! Igazából semmit. Se időm, se energiám, se kedvem nem volt hozzá. De most határozottan jólesik! Eddig, úgy tudom, ötféle whisky létezik a világon. Van a Scotch, ugye, mint a Johnny Walker, van az ír, Jameson, Tullamore Dew, van a Kentucky Smash Sour, Jack Daniels, Jim Beam, aztán a kanadai, mely számomra csalódást okozott, így néven nem is nevezném. És a japán, a Yoichi és a Yamazaki. Ez szerintem, bár nem figyeltem, milyen üvegből töltött a csapos, több, mint valószínűleg Jack Daniels-féle bourbon. Ami az egyik legjobb!

- Kösz a kioktatást – mosolygott Bianka félrehajtott fejjel.

- Nincs mit, szívesen! Én is csak azért tudom, mert láttam a múlt héten a Discoveryn egy dokumentumfilmben! – azzal látva a nő furcsa tekintetét, kissé megijedt. – Jaj! Te most bemorciztál? Pedig egyáltalán nincs rá okod! Nem állt szándékomban fölényeskedőnek tűnni, csak bevillant ez a film a whiskyk történelméről. Bocsáss meg, ha mégis úgy tűnt!

- Semmi baj! Ám, ha gondolod, továbbállhatnánk!

- Persze!

- És hová menjünk?

- Úgy emlékszem, hotelről beszéltünk! - mondta Áron. Bianka ránézett és így szólt:

- Valahogy nincs kedvem már! Ne haragudj! Ha elkísérsz a buszmegállóig, pont jó lesz! – Ám látva Áron csalódott, fancsali ábrázatát, kissé megenyhült.

- Menjünk a Vajdahunyad várához a Városligetbe! Bár nem tudom, hogy fogom bírni a sétát ebben a hülye lakkcipőben. Tudod, mindig lapos sarkúakat hordok, legszívesebben tornacipőt. No mindegy, gyerünk!

Áron arca felderült, mint Pannon-táj vihar után.

- Induljunk! – mondta mosolyogva.

Kihörpintették az utolsó kortyokat, azzal Áron felállt.

- Bemegyek, fizetek. Rögtön itt leszek

.

8.

Amikor kijött, rémülten észlelte, hogy a nő eltűnt. Kirohant az utcára, nézett jobbra is, balra is, ám Biankát mintha a föld nyelte volna el.

- Hová tűnhetett ilyen hirtelen? Na Áron, most mitévő leszel? Te tökkelütött barom, még a vezetéknevét se tudod! – szidta magát, és rémülten a fejéhez kapott. – Ja, hogy még ittunk egy pohárral Zoltánnal… de hát az csak két perc volt, vagy annyi sem! Vagy mégis? Ó, a rohadt életbe!

Azt se tudta, merre induljon. Csak állt szédelegve az utcán a gesztenyefák alatt, előtte csörömpölve haladt el a villamos. Az egyik ablakban mintha Bianka napszemüveggel takart arcár látta volna…

Szerencsére még látta a villamos számát: a 61-es volt. – Ez a Móricz Zsigmond felé megy innen, még elkaphatom, ha találok egy taxit – gondolta és odarohant a legközelebbi droszthoz. Szerencséjére állt benn egy üres, New York-i stílusúan sárgára festett járgányt. Bepattant és így kiáltott:

- Kérem, kövesse azt a villamost! Számomra létfontosságú, hogy utolérjük!

Akkor vette észre, hogy a levegőnek beszél. A sofőr nem ült az autóban. Áron pánikba esett és szinte maga se tudva, mit is tesz, kipattant a hátsó ülésről beült a kormány mögé és mivel a kulcsot az indítóban találta, már indított is, és a villamos után eredt. Nagyon kellett koncentrálnia, mivel meglehetősen ittas volt.

Úristen! Mi lesz ebből? - villant át agyán a gondolat. De már tovább is lépett, mert tudta, ha most nem éri utol Biankát, a „Csoda” örök emlékké, hamuvá porlad. Beletaposott a gázba és követte a villamost. Szerencsére utolérte a megállónál. Kipattant a taxiból és felugrott az ajtóit éppen zárni készülő villamosra.  Kereste a napszemüveges nőt, de nem találta az utasok közt. Akkor eszmélt rá, hogy a villamos két kocsis, ő pedig a másik kocsira szállt fel siettében. Mikor a villamos a Szent Gellért téri megállóhoz ért, lepattant a lépcsőn és egy ugrással az előtte lévő kocsiban termett. Szaladt a napszemüveges nő felé, s csak amikor a közelébe ért, döbbent rá, hogy az nem Bianka volt, bár hasonlított hozzá távolról. Áronban olyan érzelmi vihar dúlt, mint még sosem. Rettenetesen érezte magát, szinte összeomolva fordult vissza, és amikor a villamos a következő megállóba érkezett, úgy támolygott le róla, mintha súlyos beteg volna. A következő, körtér felől érkező villamosra szállt, ami majdnem pont az étterem előtt tette le, ahol olyan kellemesen érezte magát Biankával. Besétált az ajtón, kinézett a kerthelyiségbe, szinte csak úgy ösztönösen, és a nő ott ült a padjuknál.