Kezdőlap

Áron, Baráth Zoltán, Bianka, írok

Vörös zóna 4.

2021. június 26.

4.

  A buszon ülve már egymás kezét fogták. Hogy melyikük fogta meg hamarébb a másikét, már nem lehetett tudni. Áron szédült kicsit a könnyűnek gondolt sikertől, Bianka pedig attól, hogy egy ilyen stramm férfi lett az udvarlója. Így kissé kóválygó fővel vágtak neki a hegyi sétának, mely alkalmanként megizzasztotta őket, mivel a hőmérséklet emelkedett. Ahogyan a lépcsők száma is, melyeken felhágtak a magasba.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen éhes leszek! – szólalt meg Bianka. – Különben is, valamiféle piknikről beszélt, nem? Az pedig azt jelenti, hogy van nálunk elemózsia és innivaló!

Áron nem válaszolt, csak fogta a kezét és húzta maga után. A hegytetőn megállt és szembenézett Biankával. Azaz csak nézett volna, ha nem takarta volna a nő arcát a méretes, sötét napszemüveg.

- Igaz! Hozhattunk volna szendvicseket.

- Áron, ne nevettessen! Vajon honnan lenne szendvicsünk? Talán hazament volna és nekiállt volna csinálni? Ugyan már!

- Igaza van, hölgyem. Ámde ha kitart még kicsit, ismerek egy jó kis budai vendéglőt, ahová e kirándulás után beülhetünk!

- Nem rossz ötlet. Támogatom – mondta Bianka, és lassú mozdulattal levette a napszemüvegét. Nem bánta, ha a férfi így látja. Ha visszataszítónak találja, jobb, ha most ér véget a kaland.

Áron rábámult. A nő szeme első látásra sötétzöldnek tűnt, mint egy borospalack. A bal szeme alatt éktelenkedő monoklit észre sem vette, annyira rabul ejtette a smaragdszín szempár. Egészen belefeledkezett. Bianka pedig Áronét fürkészte. Behatárolatlanul zöld-kék és barna színben játszott. Talányos. Bianka nem tudott benne rendesen olvasni, és ez belül zavarta kissé. Egyébként tetszett neki. Lehet, pont ez a talányosság volt az, ami megfogta a férfiban.

- Akkor megyünk? – kérdezte Bianka.

- Menjünk! – felelte Áron és elindultak lefelé a szikrázó napsütésben. Lentről a város zaja hallatszott egyenletes mormogással, fentről a feltámadó szellő kavarta madárcsiripelés a levegőben.

S már az első lépcsőfordulóban egyszerre tudatosult bennük az egymás iránti vágyakozás. Áron maga felé fordította Biankát és abban a pillanatban összecsókolóztak. Őrjöngésre kész vággyal haraptak egymás ajkába. Nem zavarta őket a sok magyar és külföldi turista. Mintha csak ott se lettek volna!

Pár pillanatra szétváltak és akkor Áron azt mondta:

- Feleségem van…

- Nekem meg férjem! És… nem is akármilyen. Ha megtudná, hogy itt vagyok veled, könnyen lehet, meg is ölne minket! Katonaember volt! Van pisztolya otthon! Érted?

- Igen. Az én feleségem bipoláris zavarral küzd. Ő se tenne másképp szerintem. – egy kicsit várt, végignézett Bianka karcsú, de most kissé görnyedt alakján, és a hóna alá nyúlva magához emelte:

- Hát ettől szép a tilosban járni, nem?

Nem kapott választ, csak a nő párás, vágyakozó tekintetét.

- De! De igen! – kiáltotta. – Most nem számít más! Se férj! Se feleség! Csak mi! Csak te és én!

Bianka erre sem felelt, csak szorosan átölelte. Így álltak néhány másodpercig, majd Áron kibontakozott a nő karjaiból és így szólt:

- Menjünk! Nem akarom, hogy éhen halj! – megragadta Bianka kezét és levezette a Gellért-hegyről.