Kezdőlap

Áron, Baráth Zoltán, Bianka

Vörös zóna 23.

2021. július 21.

23.

   Amikor úgy körülbelül 20-25 perccel később apja megállt a jászbereki ház kapuja előtt, majd kiszállt, hogy kinyissa a belső kertre nyíló, kétszárnyú, zöldre festett vaskaput, hogy behajtson a rövidre nyírt, gondosan karban tartott gyep közepén álló palatetős, négyoszlopos, oldalairól nyitott, lebetonozott aljzatú placcra, mely a kocsi-szín nevet viselte, Bianka remegő lábakkal (valamint gyomorral) szállt ki az autóból. Akkor tudatosult benne igazán, hogy tényleg megcsinálta. Otthagyta azt a görényt – ezúttal remélhetőleg tényleg végleg! –, és egyszerűen annyira rátört a stressz, hogy nem bírta tovább elszenvedni. Gyomra feltolult és kiadta tartalmát. Annyi ideje volt csak, hogy oldalra kihajoljon és ne a betonaljzatra, hanem a rózsabokor tövébe hányjon. Apja nem szólt semmit. Némán megvárta, míg Bianka kiadja magából az előző este Áronnal közösen elfogyasztott vacsorája és az elfogyasztott italok maradékát. Szótlanul nyújtotta saját zsebkendőjét. Bianka megköszönte, majd miután megtörölte arcát a zsebkendővel, a műanyag, zöld kuka felé vette az irányt magabiztosnak tűnő léptekkel. Reszkető térdei azonban elárulták.

- Semmi baj, kincsem! Anyád tyúkhúslevese majd helyrehozza a gyomrodat!

   Ennyi elég is volt katalizátornak, hogy ismét megálljon hányni egyet. De a már üres gyomra csak savót lökött ki magából, mely fájdalmasan kaparta a torkát. Viszont ezzel együtt az összes stressz távozott a szervezetéből, s immáron valóban magabiztosan állt meg a lábain.

- Édesanya?

- Ahogy mondtam, főz. Az alsó konyhában van. Már nagyon vár.

   Bianka sietett hátra, de nem is kellett a konyháig elmennie, anyja már szaladt felé.

- Édesanya! – Bianka a nyakába borult és – bár nem akarta – azonnal sírva fakadt, és többet egy szót sem tudott szólni. Anyja is csak karolta szótlanul, percekig.

- Jaj, te lány… Na eressz már, meg kell nézzem a húst, nehogy odakapjon – szólalt meg kicsit rekedtes hangon, és amikor elengedte Biankát, látszott a szemén, hogy ő is könnyezik.

- Édesanya, felmegyek, kipakolok, lezuhanyozok, aztán ennék valamit! Majd reggeli közben beszélgetünk, jó?

- Persze, persze, menjél csak! Kérsz kakaót? Kiskorodban nagyon szeretted, mindig azt kértél reggelire.

- Igen, az nagyon jó lesz! És kolbászos vajas kenyeret is! – Bianka már mosolygott, és egész valóját betöltötte a szülei iránt érzett szeretet és a megkönnyebbülés: végre itthon van, biztos távolban attól a rohadéktól.