Kezdőlap

Áron, Baráth Zoltán, Bianka, írok

Vörös zóna 22.

2021. július 20.

22.

Bianka reggel hat óra előtt pár perccel – egyedüli utasként – szállt le a vonatról az újszászi állomáson. Ezúttal kényelmes farmert viselt, barna kötött pulóvert, vászondzsekit és lapos sarkú bőrcipőt. Sokkal jobban érezte magát így, mint abban a maskarában tegnap. A napszemüveg sem volt már rajta, és egyáltalán nem érdekelte, hogy a zöldessárga monokli még mindig ott éktelenkedik a szeme alatt. Bőröndjét letámasztotta egy pad mellé, és a mobiljából kikereste apja számát. „Milyen régen hívtam fel utoljára! Talán egy hónapja is van már…” – gondolta magában, és várta, hogy apja felvegye a telefont.

- Kislányom! Nahát! Csak nincs valami baj? – hallotta meg a jól ismert, rekedtes hangot.

- Szia, Apu, nem, nincs nagy baj, de az a helyzet, hogy itt vagyok az állomáson, értem tudnál jönni?

- Hol vagy? Micsoda? Melyik állomáson?

- Hát Újszászon. De ha nem tudsz rögtön jönni, elindulok gyalog, nem nehéz a cuccom.

- De, de, azonnal indulok – mondta az apja, aztán szavait már a feleségének címezve folytatta – …Bianka az… Nem tudom… Hazajön… Tényleg nem tudom! Megyek érte, most.

- Nehogy megijeszd Anyut! Majd otthon mindent elmesélek! – csillapította Bianka, azzal megindult a kijárat felé. – Várlak, Apu, és köszi!

Nem telt belé negyedóra, és a parkolóba begördült a Suzuki terepjáró. Mackós külsejű, munkásruhás, bajuszos-szakállas, a hatvanas éveiben járó férfi szállt ki belőle. Bianka meghatottan ölelte át, két nagy puszit nyomott az arcára, és egyáltalán nem zavarta, hogy apján – igaz, enyhén – érezni lehetett a disznóól szagát – az otthon szagához tartozott ez is. Ebben nőtt fel, és ezért természetesnek tartotta. Apja is hosszasan szorongatta rég nem látott lányát, aztán eltolta magától, és alaposan végigmérte. Szemei hosszasan elidőztek az arcán.

- A Béla megint bántott? Ugye ezért jöttél haza? Jaj, kislányom, tudod, anyád is hányszor megmondta, hogy…

- Apu, kérlek, most hagyd ezt. Igen, igazatok volt, már százszor beláttam, de majd később mindent elmondok! – vágott közbe Bianka. – Jól vagytok? Anyu is jól van?

- Persze, jól vagyunk. Csak olyan szárazság van, a múlt héten elveteményeztünk, azóta egy csöpp eső nem esett. Kéne locsolni, de ki győzi azt a rengeteg vizet? Gondoltunk rá, hogy fúratunk egy kutat, de az sem egyszerű. A Varga Jani ugyan mondta, hogy úgy száz-százhúszezerből megoldaná, hát még alszunk rá egyet-kettőt. Na és Pesten mi a helyzet? Mi van a színházzal? Minden rendben?

- Öööö… igen… kértem pár nap szabadságot – felelte Bianka, és ekkor döbbent rá, hogy senkinek nem jelentette be, hogy ma nem megy be dolgozni. Még egy megoldandó probléma! No majd úgy kilenc óra körül odatelefonál, előbb úgyse érdemes. Nem olyan korán kelő népek azok!

Közben apja felkapta a bőröndjét, betette a hátsó ülésre, azzal fiatalos mozdulattal bepattant a vezetőülésbe, és már indított is. A terepjáró motorja felhörgött, és egy szempillantás alatt maguk mögött hagyták a néptelen állomást.