Kezdőlap

Áron, Baráth Zoltán, Bianka, írok

Vörös zóna 17.

2021. július 13.

17.

Bianka reszkető kézzel kotorászott táskájában a kulcsai után. Végre előhalászta, beledugta a zárba, de nem tudta elfordítani. Az ajtó nyitva volt. Torkában dobogó szívvel, a fáradtsággal és némi hányingerrel küszködve lépett az előszobába. A nappali nyitott ajtaján át az orrát rögtön megcsapta a cigarettafüst savanyú izzadságszaggal vegyes bűze. „Most már mindegy, lesz, ami lesz.” – gondolta zaklatottan. – „De ha nekem támad, nem hagyom magam! Úgyis ez az utolsó estém vele, hagyok neki némi emléket én is!” – azzal elszántan lépett a fotelban egy szál trikóban és alsógatyában terpeszkedő Béla elé. Azonban a férfi fel sem nézett rá, az asztalon álló sörösüveg felé nyúlt, jót húzott belőle, böfögött egy kiadósat, szederjes arcán nem látszott semmi érzelem. Bianka csak állt egy darabig, majd – mivel a férje továbbra sem látszott tudomást venni róla – a hálószoba felé indult. Ekkor harsant fel Béla hangja.

- Állj, kurva! Hol voltál? Hová mész?

- Semmi közöd hozzá! Elég annyi, hogy összepakolok, és reggel elmegyek. Elegem volt belőled. Elhagylak. Csinálj, amit akarsz!

   Ekkor váratlan dolog történt. Béla arca sírásra torzult.

- Ne, ne, kérlek, ne csináld ezt velem! – nyögte, és keservesen feltápászkodott a fotelből. – Tudod, hogy nekem te vagy az egyetlen! Annyira megbántam, hogy tegnap megvertelek… többé soha nem teszem! – néhány tétova lépést tett Bianka felé, aki csodálkozva meredt rá. – Szeretlek! Ne hagyj el!

   Karját ölelésre tárta, hóna alól ragacsos szőrcsomók türemkedtek elő, kopaszodó fején izzadságcseppek csordultak végig, püffedt arca megbánást tükrözött, szeme vágyakozón dülledt. Bianka viszolyogva hátrált.

- Jól van, jól van… holnap megbeszéljük, jó? Most feküdjünk le! Kérlek!

Némán tűrte, hogy Béla hátulról átkarolja és úgy aludjon el, a nyakába szuszogva sörtől bűzlő leheletét. Várt még egy kicsit, amíg felharsogott a jól ismert részeg horkolás, mely a férfi részéről a biztosan mély, ájult alvás jele volt, amikor ennyire leitta magát. Tudta, ez az egyetlen esélye, hogy tényleg lelépjen. Nagyon lassan arrébb tette a férje karját és kibújt az ágyból. Sietve összekapkodott néhány dolgot, amire úgy gondolta, szüksége lehet. Olyan halkan mozgott, amilyen halkan csak tudott. A cipőjét a kezébe fogta, hogy majd kint, az ajtó előtt húzza fel. Keze már a kilincsen volt, mikor meghallotta a férfi dühtől eltorzult sziszegő hangját maga mögött:

- Te meg mégis mit képzelsz, ribanc? Hova mész? De komolyan! Oscart érdemelnék az előadásom után, nem? Így eljátszani a segg részeg, mindent bánó alkeszt, nem? Na, gyere csak vissza!

   Bianka gyorsan fordult meg, amire Béla nem számított, ahogy az üres sörösüvegre sem, mely felesége kezében lendülve lesújtott rá. Bianka viszont mindenre felkészült, ezért is vette magához az üveget az ajtó felé indulva a konyhapultról. Az üveget, amely most hangos reccsenéssel tört szét a férfi homlokán. Béla csak nézett. Nem értette, hogy lehet az, hogy ez a szánalmas kis idegroncs kurva felesége meg meri majd támadni őt. Mire ezt eldönthette volna, elsötétedett előtte a világ, és egy árva szó nélkül összerogyott az előszobai fal mellett.