Kezdőlap

Baráth Zoltán, írok, négykezes

Vörös Zóna 1.

2021. június 24.

Kedves szerzőtársammal, Baráth Zoltánnal korábban belevágtunk egy négykezes történetbe, mely akkor félbeszakadt. De úgy gondoltuk, érdemes folytatni, mivel mindketten láttunk benne fantáziát. Ezért arra jutottunk, hogy folytatásokban elkezdjük közölni, remélve, hogy örömötökre szolgál majd az olvasása! Íme, az első rész: 

1.

Amikor a nő kilépett a kávézó teraszára, észrevette, hogy figyelik. Nem is észrevette, sokkal inkább megérezte. A bőre belebizsergett a tarkója tájékán. Lopva szétnézett, kinek kelthette fel a figyelmét. A teraszon látszólag véletlenszerűen, ám valójában annál inkább tudatosan elrendezett asztalok és székek között araszolva a kinézett hely felé, körbepislogott, mintha csak szabad helyet keresne. Ezen az április eleji délutánon nem volt sok ember a teraszon. Bár az idő napsütéses volt, azért az itt-ott feltámadó szélből könnyen rájöhetett volna bárki, hogy nincs még itt, csak fél lábbal a tavasz. Kezében kávéscsészéjét fogva felmérte a terepet. Nem is kellett sokat találgatnia. Szinte egyből megtalálta a rámeredő szempár gazdáját. Negyvenes férfi volt, szűkre szabott, grafitszürke öltönyben. Szakállas volt, és így első pillantásra egészen jóképűnek mondható, karakteres ábrázattal rendelkezett. Félkeretes szemüveget billegtetett az orrán, miközben látszólag a kezében tartott könyv lapjaira meredt, időnként egy-egy pislantást vetett a közeli asztalnál letelepedő nőre. A nő aznapra szintén szürke konzum-ruhát viselt, szintén szürke, térdig érő szoknyával, melyet megtoldott egy széles, vörös kalappal. és egy vörös pelerinnel. Lábain fekete neccharisnya feszült. Az ő arcát eltakarta napszemüvege, elrejtve azt a csúnya monoklit, melyet előző este sikerült kiharcolnia férjétől azzal, hogy vissza mert kérdezni valamire, amit férje szerint elsőre is meg kellett volna, hogy értsen. Titokban tetszett neki, hogy még így is felkeltette valakinek a figyelmét. Egy kívülállónak, egy vadidegennek, aki most őt mustrálja, mint egy kiállítási tárgyat. A nő leült, és lassan iszogatni kezdte kávéját. Elég közel volt ahhoz, hogy lássa a könyv borítóját, amit a vonzó negyvenes maga elé tartott fedezékül: Gianfranco Calligarich: Utolsó nyár a városban. Érdekes könyv! Érdekes figura!... De mit akarhat tőle? És miért? Akar egyáltalán valamit? Vagy csak egynek látja a sok általa megnézett nő közül, és most kétségtelenül osztályoz, kategorizál? Hányast érhet neki az egytől tízig terjedő skáláján? És ez őt most épp miért is érdekli? A nő meglepődött kissé önmagán. Kedve lett volna, bátorsága azonban véletlenül sem, hogy odalépjen az őt bámuló férfihoz és megkérdezze: “Tetszem? Pedig valószínűleg idősebb vagyok magánál! Így vagy úgy, ki kell ábrándítsam! Esélye sincs! A férjem ledarálná magát és engem is zacskós keksznek!” - Ez így elég érdekesnek hangzott a fejében végigfutó gondolatot visszaolvasva, hallgatva a saját hangján. Nem épp erős védekezés! Mert hol van ebben Ő, a Nő, aki alapból ellen kellene, hogy álljon már annak is, hogy ilyesmi az eszébe jusson?! Úgy érezte, most „az a Nő” nincs itt! Elment szabadságra! Vagy mit tudta ő? De az biztos, hogy ő nem „az a Nő” volt! Mert neki elege volt a kiégett házasságából. Elege volt a férje terrorjából. Elege volt abból, hogy büntetlenül szidalmazhatják, bánthatják. Elege volt mindenből! Úgy általában véve, az egész életéből! Ő most kifejezetten az a „Másik Nő” volt. Az, akinek jólesett egy vadidegen félszeg, kisfiús mosolya, lopott pillantásai egy könyv fölött. Az a Nő, aki csupán, jelen pillanatban egy gyengéd ölelésre, egy becéző cirógatásra vágyott. Valamire, ami kiemelheti hétköznapjai poklából.