Kezdőlap

édesapám, gimnázium, Jó Péter, Kocsik szeptemberben, Marton György, Molnár Sándor, Németh László, olvasok

Németh László: Kocsik szeptemberben – és Édesapám

2018. június 1.

Nem is értem, miért nem olvastam eddig Németh Lászlót. Nos, az Iszony „megvolt”, nem is egyszer, újra és újra végigszorongtam Kárász Nelli és Takaró Sanyi történetét (végig az utóbbival együtt érezve), de hogy miért nem folytattam?... Most határoztam el – több szabadidőm lévén –, hogy pótolom a lemaradást, így elsőként a Kocsik szeptemberben című rövid (alig több, mint 200 oldalas) regénnyel kezdtem.

Az alaphelyzet az, hogy Jó Péter, az elemi iskolába járó jóeszű falusi gazdagyerek vágyakozik az iránt, hogy ősszel őt is „feladják” a gimnáziumba. Hiszen unokatestvére, a tompa agyú Molnár Sanyi is oda jár, akinél ő sokkal jobb tanuló volt mindig is! Ám a szigorú atya úgy gondolja, hogy nagyobb szükség lesz a fiúra a gazdaságban, ezért hallani sem akar a továbbtanulásról. A gyenge akaratú anya – bár talán egyetért fiával – nem meri szóba hozni a dolgot.

Nos, itt jutott eszembe Édesapám története, aki miatt igazából írom ezt. Ő is hasonló helyzetben volt, mint Péter; sőt a tanítókisasszony el is ment hozzájuk, hogy taníttassák a kivételesen okos gyereket. Ám szegények voltak, s ezért úgy gondolták, nem engedhetik meg maguknak. S szeptemberben isteni csoda történt: kisfiú apám eltörte a karját! ...Hogy mi ebben a csoda? Az, hogy a csont rosszul forrt össze, s amikor bevitték a városba levetetni a gipszet, az orvos ezt mondta nagyapámnak: „Marton úr, sajnos a maga fiából soha nem lehet rendes munkásember!” Ez ugyan már október közepe táján történt, de nagyapám a szekeret mégsem hazafelé, hanem a gimnázium felé fordította. Ment egyenesen az igazgatóhoz, aki – már nem tudhatjuk meg, miért, de hála neki – felvette a gyereket. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy édesapám félévkor megbukott latinból, bizonyára a majd’ két hónapos elmaradás miatt, de kitűnően érettségizett, és felvették az ELTE Természettudományi Karára.)

De térjünk vissza Péterhez! Szegény fiú csak szenved, főleg amikor megtudja, hogy Sanyi két tárgyból is megbukott, és egy szegényebb sorban levő osztálytársa korrepetálja egész nyáron, illetve a zsidó boltos fia szintén tanul és úri körökben forgolódik. Annyira szabadulni akar a rá mért sorstól, hogy a szolgalegényük kertészinas öccsével el is szökik egy fagyos téli éjszakán, hogy majd Fehérváron neki is jut valami városi munka, ám édesanyja a keresésére indul, és amikor Péter az út szélén bujkálva megpillantja őt a szekéren, nem bírja ki, és odaszalad hozzá. (Hiszen csak 11 éves!)

Még egy évet jár elemibe, aztán nyáron a szomszéd faluba megy rokonai birtokára dolgozni, ahol többen felfigyelnek éles eszére, és amikor apja tanult bátyja, Imre bácsi is többször elbeszélget vele, és úgy tűnik, segítségére lesz abban, hogy meggyőzzék az apját, újra feltámad benne a remény…

Nemcsak innentől kezdve, de szinte az elejétől szívszorongva drukkoltam Péternek. Hogy van (volt?) olyan kisfiú, aki ennyire szeretne tanulni, tudni, kiemelkedni! Értenék ezt a mai gyerekek? S ha igen, mennyire tudnák kihámozni a magával ragadó történet mondanivalóját a veretes szövegből? (Amely nekem csodálatos, költői, ízlelgetendő és élvezettel magamba szívott élmény volt, de fiatalon valószínűleg nehezen emészthető.)

… Jól van, annyit elárulok, hogy volt katarzis. Ugyan hosszas előkészítés után, de megérkezett... s nem akármilyen! :)