Kezdőlap

Balla Ibolya, félmaraton, futás, Mészáros István, Pápa, Watcman

Miről beszélek, amikor a futásról beszélek?

2018. augusztus 5.

A címet Murakami Harukitól, egyik kedvenc írómtól kölcsönöztem, de ezúttal nem a könyvéről, hanem az augusztus 5-i pápai Watchman (micsoda hülye név! :D) félmaratonról lesz szó.

Bevezetés: Ibolyára várok – ő a 2. futó a félmaraton váltónkban – az utolsó kilométeren egy palack vízzel a hőségben. Jön egy öregember, megáll mellettem, megnéz, majd ezt kérdi: „Ez most sport vagy önkínzás?” Hmm… elgondolkodom, majd ezt felelem: „Kinek sport, kinek önkínzás.” Úgy látszik, elégedett a válasszal, mert bólogat, majd a homlokát törülgetve tovább sétál.

Tényleg embert próbáló volt ez a fejenként mindössze 7 km. Emlékszem, két éve egyéniben futottam le ugyanezt a 7 km-t, de akkor nem volt ennyire meleg, és különösebb erőfeszítés nélkül sikerült beérnem a célba (sajnos egy hellyel csúsztam le a dobogóról). Most a Pápai Református Teológiai Akadémia színeiben futottunk hárman: Balla Ibolya, Mészáros István és én. Úgy beszéltük meg, hogy mivel én vagyok a legidősebb és nemigen bírom a meleget, én leszek az első, majd Ibolya következik, és végül harmadikként a legedzettebb és amúgy testnevelőtanár Pisti hozza be a mi lassabb tempónkat. (Ez bejött! :D)

Az első két km még viszonylag simán ment, de kissé bántott, hogy annyian elhagytak. Visszatekintgetve mintha alig futott volna valaki mögöttem! De tartottam a megszokott tempómat – ekkor még 6:10 perc/km – ám a 3. km-nél már éreztem, hogy fojtogat a hőség. Az első frissítőpontnál még nem ittam, csak locsoltam magamra a vizet, de a rákövetkező 2 km a mezőn, tűző napsütésben nagyon megviselt. Ekkor álltam meg először. Nos, nem én voltam az egyetlen! A 2. frissítőpont olyan volt, mint az oázis a sivatagban. Itt hosszabb időt töltöttem el: ittam, s a kikészített vízbe áztatott szivacsokkal hosszasan locsolgattam magamat. Hajrá! – jött a biztatás többektől. És mégis, ez az utolsó 2 km volt a legfárasztóbb: tűző napon, aszfalton, enyhe emelkedőn. Annyira áhítottam egy kis vizet, még, még… Aztán persze a csapatért – PRTA, PRTA! – összeszedtem a maradék erőmet, és bár a cél előtt egy kicsit le kellett állnom, az utolsó szakaszba beleerősítettem, és még két embert sikerült megelőznöm! Ibolya segített leszedni a bokámról a chipet, és (ekkor már eléggé kivoltam) ő is nekirugaszkodott. Természetesen ő is hősiesen helytállt, s hát még Pisti, aki valami fantasztikus (világrekordgyanús :D) 5 perc/km sebességgel száguldotta végig a sivatagi körülmények közötti 7 km-t!

…S végül: megcsináltuk! Köszönöm, Balla Ibolya és Mészáros István!