Kezdőlap

1945, éhség, háború, menekülés, oroszok, szomjúság

Menekülésünk (Kató néni naplója) 4. rész

2018. január 20.

December 30. Ekkor tudtuk meg, hogy Piliscsabán vagyunk. Utunkon először akadtunk irgalmas lelkekre, akik azonnal raktak tüzet és kaptunk egy csésze meleg kávét. Utána megmosdottunk és lefeküdtünk először annyi idő óta ágyba, de sajnos nem sokáig pihentünk, mert 11 óra felé felkeltettek bennünket, mert ott volt az orosz. Nagy volt a riadalom. Minden nálunk levő kis értéket és pénzt iparkodtunk eltüntetni, és ekkor ért megint egy másik fájdalmas csapás: meg kellett válnom attól az öt darab levelezőlaptól, amit te, drága kicsi fiam, írtál. Sírva tettem a tűzre, hisz naponta elolvastam őket, s most már ez sem lesz.

De ide nem jöttek be, én pedig nem bírtam a lábaimra állni, oly gyenge voltam, és csak feküdtem vasárnap reggelig. Nem mondom, megkínáltak egy kis ennivalóval, de sajnos oly nagy volt az éhségem, hogy ez csak egy csepp volt a tengerben, de hálásak voltunk ezért is.

Innen 31-én indultunk új erővel útnak, már csak ketten. S amerre mentünk, mindenütt orosszal álltunk szembe. Róttuk az országutat, velünk szembe jöttek orosz tankok és szekerek, de senki se törődött velünk, így gyalogoltunk sok-sok kilométert. Piliscsaba, Tinnye, Leányfalu, Dorog – itt megállított egy orosz. Az idő már estefelé hajlott, és amerre eljöttünk, mindenütt üres falvak és a harc nyomai. Útközben találkoztunk egy szomorú menettel, férfiak és nők, oroszok kísérték őket, és sok olyan arcot láttunk köztük, akik még a hegyek közt velünk voltak, én pedig csak aput kerestem köztük, de hiába. Itt az orosz adott enni, és mi nem mertünk vele ellenkezni. Itt kezdődött csak az igazi kálváriánk, de nem hiába fohászkodtam annyit Istenhez, megmentett az orosz horda karmaiból, igaz, sok könny folyt addig végig hideg és fagytól kiszítt arcomon. De ma, amikor már itt ülök nyugodtan egy falusi ház asztalánál, borzadva gondolok vissza szörnyű kálváriánkra. Szörnyű Szilveszter esténk volt, emlék egy egész életre.

Este kikerültünk az utcára, újból fedél nélkül. Sírva indultunk útnak orosz kísérettel. Fogolyként átadtak egy sváb háznál, éjfélkor jöttek értünk és felvezettek egy kapitány elé, aki 1000 pengőt ajánlott fel, de cserébe ott kell töltenem az éjszakát. Összetett kezekkel könyörögtem neki, sírva borultam az asztalra, és azt hittem, nálamnál nincs szerencsétlenebb. Nem tudom, mi szállta meg, egy órai sírás után rám nézett szomorú nagy szemekkel, arcon csókolt, és azt mondta oroszul, hogy menjek, az ajtóra mutatva. Kijövet rátok gondoltam: vajon merre vagytok? Nincs senkim, ilyen szerencsétlen nincs több, mint én! Sírva értem le, és felvitték Gizikét, én pedig nyitott szemekkel feküdtem a szalmán, figyeltem a felettem hangzó zajokat, féltettem Gizikét, aki reggel 3 órakor jött le szomorúan, két hatalmas pofonnal volt gazdagabb, de különben sértetlen. Csupán egy pisztolyt szorítottak a fejéhez, és el volt szánva a halálra, de utolsó pillanatban az ő részére egy vödör bor volt a mentőangyal. Jelszavunk pedig az lett: „Inkább tisztességben elpusztulni, mint szégyenteljesen tovább élni!”

Ma pedig ennyi tapasztalat után nyugodtan szembe merek szállni olyan egyénekkel, akik esetleg az orosz kultúrát védik. Tiszt és közlegény közt nem találtam semmi különbséget, mindegyiket valami állati ösztön uralta, ami hál’ Isten úgy magyarból, mind a németből hiányzik, azaz műveltség fokán jóval alulmaradtak – ezt sok napi tapasztalat után nyugodtan leírom.

December 30. Ekkor tudtuk meg, hogy Piliscsabán vagyunk. Utunkon először akadtunk irgalmas lelkekre, akik azonnal raktak tüzet és kaptunk egy csésze meleg kávét. Utána megmosdottunk és lefeküdtünk először annyi idő óta ágyba, de sajnos nem sokáig pihentünk, mert 11 óra felé felkeltettek bennünket, mert ott volt az orosz. Nagy volt a riadalom. Minden nálunk levő kis értéket és pénzt iparkodtunk eltüntetni, és ekkor ért megint egy másik fájdalmas csapás: meg kellett válnom attól az öt darab levelezőlaptól, amit te, drága kicsi fiam, írtál. Sírva tettem a tűzre, hisz naponta elolvastam őket, s most már ez sem lesz.

De ide nem jöttek be, én pedig nem bírtam a lábaimra állni, oly gyenge voltam, és csak feküdtem vasárnap reggelig. Nem mondom, megkínáltak egy kis ennivalóval, de sajnos oly nagy volt az éhségem, hogy ez csak egy csepp volt a tengerben, de hálásak voltunk ezért is.

Innen 31-én indultunk új erővel útnak, már csak ketten. S amerre mentünk, mindenütt orosszal álltunk szembe. Róttuk az országutat, velünk szembe jöttek orosz tankok és szekerek, de senki se törődött velünk, így gyalogoltunk sok-sok kilométert. Piliscsaba, Tinnye, Leányfalu, Dorog – itt megállított egy orosz. Az idő már estefelé hajlott, és amerre eljöttünk, mindenütt üres falvak és a harc nyomai. Útközben találkoztunk egy szomorú menettel, férfiak és nők, oroszok kísérték őket, és sok olyan arcot láttunk köztük, akik még a hegyek közt velünk voltak, én pedig csak aput kerestem köztük, de hiába. Itt az orosz adott enni, és mi nem mertünk vele ellenkezni. Itt kezdődött csak az igazi kálváriánk, de nem hiába fohászkodtam annyit Istenhez, megmentett az orosz horda karmaiból, igaz, sok könny folyt addig végig hideg és fagytól kiszítt arcomon. De ma, amikor már itt ülök nyugodtan egy falusi ház asztalánál, borzadva gondolok vissza szörnyű kálváriánkra. Szörnyű Szilveszter esténk volt, emlék egy egész életre.

Este kikerültünk az utcára, újból fedél nélkül. Sírva indultunk útnak orosz kísérettel. Fogolyként átadtak egy sváb háznál, éjfélkor jöttek értünk és felvezettek egy kapitány elé, aki 1000 pengőt ajánlott fel, de cserébe ott kell töltenem az éjszakát. Összetett kezekkel könyörögtem neki, sírva borultam az asztalra, és azt hittem, nálamnál nincs szerencsétlenebb. Nem tudom, mi szállta meg, egy órai sírás után rám nézett szomorú nagy szemekkel, arcon csókolt, és azt mondta oroszul, hogy menjek, az ajtóra mutatva. Kijövet rátok gondoltam: vajon merre vagytok? Nincs senkim, ilyen szerencsétlen nincs több, mint én! Sírva értem le, és felvitték Gizikét, én pedig nyitott szemekkel feküdtem a szalmán, figyeltem a felettem hangzó zajokat, féltettem Gizikét, aki reggel 3 órakor jött le szomorúan, két hatalmas pofonnal volt gazdagabb, de különben sértetlen. Csupán egy pisztolyt szorítottak a fejéhez, és el volt szánva a halálra, de utolsó pillanatban az ő részére egy vödör bor volt a mentőangyal. Jelszavunk pedig az lett: „Inkább tisztességben elpusztulni, mint szégyenteljesen tovább élni!”

Ma pedig ennyi tapasztalat után nyugodtan szembe merek szállni olyan egyénekkel, akik esetleg az orosz kultúrát védik. Tiszt és közlegény közt nem találtam semmi különbséget, mindegyiket valami állati ösztön uralta, ami hál’ Isten úgy magyarból, mind a németből hiányzik, azaz műveltség fokán jóval alulmaradtak – ezt sok napi tapasztalat után nyugodtan leírom.