Kezdőlap

1945, háború, Kató néni, menekülés, oroszok

Menekülésünk (Kató néni naplója) 2. rész

2018. január 18.

11 óra felé kicsit kisüt a nap. Kicsit gyötör az éhség, de inkább egy kis meleg ital után vágyom, de ez csak vágy marad. Lemászunk az autókról, hogy járkálással mozgásba hozzuk elgémberedett tagjainkat. Itt találkoztunk Szalaiékkal, én nagyon megörültem, hogy végre asszonytársaság is lesz. A tudomásunkra hozták, hogy az asszonyok és a gyerekek menjenek fel a dobogókői szállóba, és ott kapunk majd meleg ételt. Hát nem tudom, hányan voltunk, de az út felfelé csak úgy feketedett a néptől, és én már akkor aputól mindenféle batyut elvettem, és rogyadozó térdekkel vittem, mert ő alig tudott járni. Gizike a segítségemre volt, így mi egy kis társasággal körülbelül fél óra gyalogolás után odaértünk, de sajnos semmi jó nem várt ránk, csak kongó hideg termek, és ételről szó sincs, szegény katonáink pedig reggel óta harcban vannak, mert az orosz már itt van a nyomunkban. Már halottunk is van, itt földelték el az egyik erdő szélén, még fejfa se jutott szegénynek.

Itt fenn töltöttünk el körülbelül két órát, szegény apu elment, hogy majd szerez kenyeret, és amikor fölszólítottak mindenkit, hogy újból menjünk vissza a kocsikhoz, én még mindig kétségbeesve kerestem, de sajnos nyoma veszett. Egyedüli örömöm és vigaszom Szalaiék voltak, így mégsem voltam egyedül. Hosszú gyaloglás után odaértünk a mi német teherautónkhoz, és a német örömmel üdvözölt, de embertársainknál nem valami nagy fogadásban részesültünk, ami igen elszomorított, mert itt, ahol már úgy látszik, még a Jóisten is megfeledkezett rólunk, szomorú magyarokról; itt, ahol legjobban kellene az összetartás és a megértés, csak a viszálykodást tapasztalja az ember.

Alig ültünk a teherautón egy negyedóráig, mindenki fel lett szólítva, hogy szálljon le, mert innen csak gyalog mehetünk tovább. Két kenyérzsák a nyakamban, kapaszkodom a gyülekezőhelyre, s már minden batyut letettem, mert nem volt erőm tovább vinni. Már újból sötét este lett, amikor rátaláltunk egymásra, és apu az egyik kenyérzsákot újból fölvette, és itt került rám egy báránybekecs, és egy még most is meglevő férfi télikabát – ez mégis enyhített a fázásomon egy kicsit.

Az esztergomi országút pedig szomorú látványt nyújtott, a benzin patakokban folyt, itt minden volt társzekerekkel: élelem, bakancs és ruha, lovak, szekerek és rengeteg batyu és bőrönd. Aki eddig elhozta, innen már csak egy kis kézipoggyásszal indult útnak, mert innentől már csak a puszta életét menthette mindenki. Szakaszokra osztva német vezetés alatt indult el sok száz és száz magyar a havas sötét éjszakába. Amerre mentünk, az utat mindenfelé menekülésre emlékeztető holmik borították, mindenki szabadulni igyekezett felesleges dolgaitól. Mi meg egy-két darabbal gazdagítottuk a magunkét, ami egy pokrócból meg egy kabátból állott. Egy nehéz feladat várt ránk, nőkre, mert amit rendes körülmények között nem tudtunk volna megtenni, itt minden meglevő kis erőnkre szükség volt. Egész éjszaka gyalogoltunk, az orosz puskaropogás szolgáltatta hozzá az ütemet. Meredek hegyek és mély vízmosások árkain keresztül jutottunk el holtfáradtan egy zúzmarás erdő tisztására. Itt virradt ránk 28-a. Napok óta nem tudtuk az időpontot, csak annyit, hogy nappal vagy éjszaka van.

Megpihentünk, amíg a férfiak elmentek terepszemlét tartani, mert igen közel volt az orosz. Itt találkoztunk a Rudival, szegény napok óta velünk szenvedett. Én már sajnos majdnem mezítlábra kerültem: a hegyes vidék, a napok óta tartó gyaloglás levette a lábaimról vékony kis cipőimet, és itt 200 pengőért hozzájutottam egy pár 42-es bakancshoz, ami egy kicsit enyhített már agyonfázott lábaimon. Innentől kezdve kitartóan együtt maradtunk Gizikével. A férfiak felfegyverkezve mindenütt a biztonságunkra vigyáztak. Hozzájutottunk a napok óta nélkülözött vízhez, és már nemigen tudtuk, éhesek vagyunk-e, szomjasak-e vagy álmosak. Gondolataim pedig sokszor hazaszálltak, vajon mi van velük, akiktől azzal a tudattal váltam el: „Holnap visszajövök.” Hány szomorú holnap múlt el már azóta, és én még mindig a bizonytalan jövő előtt állok!