Kezdőlap

1945, háború, karácsony, Kató néni, oroszok

Menekülésünk (Kató néni naplója)

2018. január 17.

Ma 115 éve született Kató néni - Csikós Józsefné - apósom nagynénje. Naplója nemrégiben került hozzám, és én szinte kötelességemnek éreztem, hogy megosszam szívszorító történetét arról, hogyan kellett menekülniük a háborús Budapestről...

Menekülésünk

December 24. Csendesen kezdődik a nap, csak itt-ott szakítja meg egy belövés a vasárnapi csendet. Én a kora délelőtti órákban már útra készen állok Kőbányára, hogy a következő szent karácsonyt odahaza kis otthonomban tölthessem el.

Délután 3-ig férjem szüleinél voltam, megbeszélésünkhöz híven eddig vártam, hogy férjem értem jön, de miután eddig meddő volt a várakozás, elindultam, mert régi szokásomhoz híven a szentestét kis otthonomban szeretem eltölteni. A szomszédból áthallatszik a gyerekek öröme, többször át is jöttek értem, de szomorúságommal nem akartam ünneprontó lenni. A szentestét egyedül töltöttem, rád gondolva, kicsi fiam a messzi távolban, kérve Istent, hogy segítsen meg téged sok száz és száz magyar testvérünkkel együtt. Nem tudom, milyen volt a te szentestéd, melyet életedben először távol töltöttél tőlem, minden bizonnyal rám gondolva, aki nálad nélkül olyan elhagyatott.

Kilenc óra után megjött apu tele aggodalommal, és rá akart bírni, hogy még akkor induljunk el Budára, később látta az én nyugodtságomat, és beletörődött, hogy maradunk. Éjfél felé én lepihentem a konyhában, de apu reggelig le se hunyta a szemét. Fél 3-kor reggel felkeltett, hogy öltözzek. A belövések erősödtek, ezért el kellett mennünk. Akkor már 25-ét írtunk, de sajnos semmiféle közlekedési eszköz nem volt, így én visszamentem. Ő sírva vált meg tőlem, és erősen megígértette velem, hogy a délelőtti órákban követem. Délelőtt rövid időre megindult a HÉV, de alig érte el az óramutató a 10-et, minden elcsendesedett, az utcák elnéptelenedtek, és a harci zaj mind erősebb lett. Búsan elbúcsúztam az összes jó szomszédtól s elindultam. Nem tudtam még akkor azt, hogy hosszú időre búcsút vettem szeretett kicsi otthonomtól, melyhez minden idegszálammal az utolsókig ragaszkodtam.

Fél 1, én búsan gyalogolok Buda felé, a hangulat feszült, alig egy-két ember a járókelő, az orosz nyomás mind erősebb. 3 óra és a Radeczki elé értem, itt nagy a zűrzavar, 32 holttest fedi az udvar bejáratát, kocsik hosszú sora, minden menekülésre készen.

Sok keresés után rátaláltam apura, aki sírva könyörgött, menjek velük, mert én még mindig a maradás mellett döntöttem. Ma is fülembe csengenek zokogástól elfúló szavai: „Értsd meg, itt nem maradhatsz!” És elindult egy bús karaván ki a havas országútra. Sokáig folytak a könnyeim. Akkor még nem tudtam, hogy mire leülök e bús sorokat leírni, egyedül leszek és elhagyatott a szeretteimtől.

Nem tudom, hány óra lehetett, amikor megindult a bús menet, de sötét este borult ránk, amikor az első pihenőt tartottuk, mert kocsik és autók hosszú sora kígyózott az országúton. Újra elindult a karaván. Mi egymás mellett szorongtunk apuval a bakon dideregve, mert sajnos öltözékünk nem meneküléshez való volt. Az éjszakai órákban újból megállt a menet, és leszállva a kocsiról gyalog indultunk el, szótlanul egymás mellett sok más szomorú társunkkal, mert a szegény állatok nem bírták a rájuk rakott terhet. Egy jó órai gyaloglás után betértünk egy vendéglőbe, ahol katona katona mellett feküdt, alig volt annyi hely, hogy egymás mellett megálljunk, mégis fedél volt a fejünk felett. És itt virradt ránk 26-a, karácsony másnapja.

Apu elment a magunkkal hozott kis élelemért, ami egy kis darab szalonnából, egy fél kenyérből és egy fél rúd mákos kalácsból állott. Az éhségünk nagy volt, az élelem kevés, de azért elosztva sok embertársunkkal együtt fogyasztottuk el, és itt álltunk karácsony másnapján üres és fázós kezekkel és lábakkal.

Hatalmas német teherautók állottak az úton, és ezekre szálltunk fel. Lassan megindulva minden órában tíz lépést mentünk előre, mert az utak el voltak torlaszolva. Így múlt el felettünk karácsony másnapja, és mi még mindig itt vagyunk az esztergomi országúton. Ez a második éjszaka, amit távol töltök kicsi otthonomtól. Fázom a szabad ég alatt, egy német teherautón egymás mellett ülve sok szomorú magyar testvérünkkel. Apu minden takarót rám terít, a fogaim összeverődnek a hidegtől, apu pedig valósággal remeg, az éjszaka pedig ólomcsizmát húzott: nehezen múlik el felettünk. Senki sem alszik, és nehezen kezd világosodni, senki sem tudja, hány óra, csak azt tudjuk, hogy 27-e van és új napot kezdünk...