Kezdőlap

Frici, Irénke, kutya és macska összeszoktatása, Lulu

Meghódították a macskaölőt!

2021. július 30.

Meghódították a macskaölőt!

Igaz, ebben nekünk is komoly szerepünk volt – nehéz két hétbe tellett, mire eljutottunk idáig. Már nagyon szerettünk volna cicát - mindig is volt: Cipó, Katica, Cili, Gizi… megannyi szép emlékű macska! –, de négy éve, mióta Lulut befogadtuk, nem sikerült a dolog, pedig kétszer is próbálkoztunk. Először befogadtunk egy gyönge kis cirmost. Bemutattuk őket egymásnak, és úgy tűnt, nem lesz semmi gond, mert Lulu eléggé barátságosan viselkedett vele (pedig ha séta közben macskát látott, azonnal támadni akart), így kb. fél óra megfigyelés után magukra hagytuk őket, igaz, csak pár percre. Amikor a férjem kijött a házból, a cica már nem élt… Lulu ott ugrált körülötte, mintha nem értette volna, hogy mi történt. Akkor nagyon megvertem. Órákig elő sem mert jönni a kert végéből. Úgy egy év elteltével újra próbálkoztunk. Futás közben arra lettem figyelmes, hogy egy nagyobbacska macskakölyök nyávog az út mellett egy fa tetején. Mikor közelebb mentem, leugrott és hozzánk szegődött. Lulu nagyon érdeklődött iránta, és mivel azt sem akarta bántani, hazavittem. A téglarakás tetején kapott enni, ahol a kutya nem érhette el. Jóllakott, aztán egy darabig a kerítésen mászkált, de reggelre eltűnt.

Ismét eltelt egy év, talán kettő is, amikor elhatároztam, hogy nekünk márpedig kell macska; lesz, ami lesz, utoljára megpróbálkozunk! Minden szakirodalmat elolvastunk, és alapos előkészületek után kezdtünk a vállalkozásba. Azért írom ezt le, hogy ha valaki ilyesmiben töri a fejét, ne csüggedjen, tartsa meg a tanácsokat, és akkor remélhetőleg sikerrel jár! Szóval…

- Az első lépés az, hogy izolálni kell az állatokat, minél hosszabb időre. Szerencsére a szomszéd romos ház a miénk, ezért kézenfekvő volt, hogy ott tartjuk az új jövevényeket kezdetben. Így hát berendeztük az ideiglenes szállásukat: fekvőhely, macskaalom, etetőtálak, játék – egy sztaniolpapír golyó széktámlára függesztve mindig bevált. Két szoba, konyha, előszoba (igaz, semmi összkomfort), viszonylag tágas tér tehát, de mégis csak bezártság!

- Másodszor rendszeresen cserélni kell a kutya és a macska pokrócát, hogy szokják egymás szagát. Ezt is kétnaponta megtettük.

- Azt is olvastam, hogy egy rongyba bele kell fenni a macska pofáját, és ezt tenni a kutya etetőedénye alá, hogy a kaja – mint kellemes érzés – összekapcsolódjon a macska szagával. Ez is megtörtént.

- Egy hét elteltével átvittük Lulut, de szigorúan pórázon. Hagytuk, hogy ismerkedjenek. Ez nem könnyű feladat, mert nem szabad a pórázt rángatni, nehogy ideges legyen, ugyanakkor vigyázni kell, nehogy megharapja őket. Nem akarta szerencsére, de rendkívül felajzott lett. Este, mikor lesétáltunk a kertbe, mint a géppuska, lőtt ki a szomszédba az ajtóhoz, ott ugrált és csaholt fene izgatottan.

- Újabb két nap után a házban elengedtük a pórázról. Próbáltam ölbe venni, szeretgetni, hogy érezze, nem kell féltékenynek lennie. Hát, nem ült meg az ölemben, pedig azt imádja, máskor állandóan felkéredzkedik (de csak ritkán engedem meg neki). Azonnal ugrott a macskákhoz, de továbbra sem támadó jelleggel. Szagolgatta őket, a feneküket – ez is fontos. A cicák sem zavartatták magukat, sőt, már akkor játszani próbáltak vele.

Végre eljött a hazaköltöztetés ideje! Már nagyon sajnáltuk szegény kis rabokat, ugyanakkor tele voltunk aggodalommal: nehogy újra megtörténjen, hogy a játék hevében Lulu megölje őket! A helyük készen állt, a padlásfeljáróban rendeztünk be számukra (kissé) szűkös szállást, macskabejáróval. Rögtön odaraktuk őket – kaja, pia bekészítve –, ám nem sokáig maradtak benn, jöttek ki felfedezőútra. Lulu egyfolytában a nyomukban volt (mi is), egyiktől a másikig rohant, a mancsával felhengerítette őket, nyalogatta, orrával döfködte, ám végig csóválta a farkát! Ez állítólag jót jelent. Pár óráig tartott ez a cirkusz, végre sötétedni kezdett, beraktuk őket a helyükre, megint kaptak enni-inni, és egy téglával eltorlaszoltuk a kijáratot. Huh. Ezt eddig megúsztuk!

A másnap hasonló idegeskedéssel telt; egyikünk mindig kint tartózkodott készenlétben, hogy közbe tudjon lépni, ha netalántán Lulu elragadtatná magát. Aznap nagyon sokat volt benn a lakásban, mert még nem mertük őket magukra hagyni (biztosan nem értette, hogy ha máskor mindig kitessékeljük, most mi ez a folytonos beinvitálás). Estefelé kezdett lenyugodni. Már nem rohant ész nélkül a cicák után. Azok is rájöttek, hogy ha nem szaladnak előle, akkor nem is fogja kergetni őket. Aztán arra is, hogy a diófára könnyű fölmászni, s amellett remek menedékhely. Közben azért provokálták rendesen, és Lulu egész jól tűrte, csak néha kellett erélyesebben rászólni.

A mai délelőtt már egészen idilli volt! Reggel külön kaptak enni, de egyszer csak mit látok? A cicák Lulu tányérjából falatoznak, ő meg békésen tűri. Mivel ezt nem szabad megengedni a szakértők szerint, felkaptam Fricit és Irénkét (ez lett a nevük), hadd férjen oda a kutya a jogos tulajdonához. Ilyen sebesen habzsolni sem láttam még! Amikor befejezte, békésen elfeküdt, a két macska meg mellé.

Hát itt tartunk. Egyelőre nagy a béke. Bárcsak így maradna!