Hát elmentek ők is… Lujza néni alig több, mint egy hónapja, Dezső bácsi négy hétre rá – hiszem, hogy a mennyországban örvendenek egymásnak mind a ketten. Nagyon megérintett, mikor a fiuk, Attila elmondta, hogy Dezső bácsi azért szerette volna túlélni a feleségét – akár egy nappal csak – hogy ne neki kelljen átélni azt a fájdalmat, amit egy hűséges társ elveszítése jelent. Ennyire önzetlen volt, még ebben is.
Nagyon szerettem őket. Szerettem Lujza néni tisztán csengő hangját, vendégszeretetét és mindig csinos ruháit; szerettem Dezső bácsi kedvességét, segítőkészségét és fiatalos eleganciáját; de legfőképpen azt, ahogyan egymást és a családjukat szerették.
Majdnem minden vasárnap találkoztunk (ha belegondolok, többször, mint a saját szüleimmel). Nagyon hiányoztak már az utóbbi hónapokban; valahogy az istentisztelet sem volt ugyanolyan nélkülük, mint azelőtt. Hiába néztem le a karzatról a padsorokba, ők már nem ültek ott, de éreztem, hogy lelkükben velünk vannak, ott a kedves templomban.
S bár számunkra vigasztaló az örökéletben való hit, azért az itt maradóknak mindig nehéz elviselni a gyász fájdalmát, jelentsen bár a halál megkönnyebbülést a szenvedőnek.
Drága Lujza néni és Dezső bácsi! Isten Önökkel – a viszontlátásra!
