Kezdőlap

Kosztolányi, olvasok, Pacsirta, Sárszeg, Schäffer Erzsébet, Vajkay Ákos

Kosztolányi Dezső: Pacsirta

2020. július 7.

Ismét Schäffer Erzsébetnek a Nők Lapjában megjelent írása vett rá arra, hogy újraolvassam a már-már elfeledett klasszikus Kosztolányi-művet.

A történet mindössze egy hetet fog át: 1899. szeptember 1-jétől szeptember 8-áig, péntek éjfélig tart. A középpontban egy sárszegi család áll: Vajkay Ákos, a betegsége miatt nyugdíjba vonult 59 éves megyei levéltáros, a felesége és vénkisasszony lányuk, a csúnya Pacsirta. Vénkisasszony, írom, holott Pacsirta csak 35 éves. Vajkayék alig járnak el otthonról, szinte minden idejüket a lányukért való törődés és aggódás tölti ki. Ez a hét azonban változást hoz: Pacsirta elutazik a tarkövi rokonokhoz.

„Hogy bírjuk ki? - szólt az asszony, könnyezve, a szűk folyosón. - Majd kibírjuk - mondta apa. - Péntek, szombat, vasárnap - számolta a nő az ujjain, mintha rózsafüzért morzsolva imádkozna -, aztán hétfő, kedd, szerda, csütörtök - és megállt sóhajtva -, péntek, egy hét. Egész hét, apa. Mit csinálunk nélküle?”

Ekkor még maguk sem sejtik, hogy ez alatt a hét nap alatt kinyílik számukra a világ!

Már hetekkel ezelőtt közösen elhatározzák, hogy erre a pár napra nem főznek otthon (rendesen Pacsirta szokott főzni), bár mindhármuknak lesújtó véleménye volt a vendéglőkről. „Most erőszakot kellett tenniök, hogy legyőzzék undorukat, melyet maguk növesztettek nagyra, mesterségesen. - Pacsirta jól főz, az kétségtelen. Legalább mindenki azt állítja. Természetes, hogy jól főz. Nem is jól, hanem csudálatosan. Szakácsművészetét nem győzik eléggé dicsérni. (…) Igaz, hogy az ételek készítésében egyéni. Sohasem használ paprikát, borsot, semmiféle fűszert, és a zsírt is vékonyan adja. Takarékoskodik, és helyesen teszi (…). Aztán egészségtelen is a nehéz konyha, csak a franciás koszt, az való nekünk” – mondja az apa, aki aztán a Magyar Királyban, a város legjobb éttermében jóízűen kanalazza a régóta áhított bográcsgulyást, sőt nem átall egy pohár sört is elfogyasztani, pedig 15 éve nem ivott szeszes italt. Utána borjúszegyet rendel, azután vaníliásmetéltet, majd ementáli sajtot, két almát, sőt még egy „sötét, remek” Tisza-szivart is elszív.

Az étteremben régi ismerősökkel találkoznak össze, akik közül az egyiknek a jóvoltából még színházba is eljutnak, pedig ott sem voltak hosszú évek óta, ugyanis Pacsirta nem bírja „színházszag”-ot. De most bizony megadják a módját: Vajkay borbélyhoz megy, amitől „egész mivoltában fiatalabb volt, az tagadhatatlan”. Vajkayné krokodilbőr táskát vásárol magának, és csinosan kiöltözik. A színdarab – bár maguknak is nehéz beismerni – nagyon magával ragadja őket.

Hol marad a folytonos takarékoskodás!... Otthon a csillár négy körtéje közül hármat kicsavartak, így állandóan félhomályban botorkáltak. De most, amikor hazaérnek, Ákos visszacsavarja őket: „Meleg, egyenletes fény ömölt az ebédlőre. - Milyen barátságos - kiáltott az asszony. - Igen, így lehet olvasni.”

A csütörtök lett a hét csúcspontja, Sárszegen akkor van ugyanis a „kanzsúr”: hatalmas evészet, ivászat, kártyacsaták, amelyre ezúttal Vajkay is a tiszteletét teszi. A felesége otthon marad, és felnyitja a régesrég lezárt zongorát. („Pacsirtát is ő tanította zongorázni, de szegényke, a kedves, nem sokra haladt, semmi hajlama nem volt hozzá, tizennyolc éves korában lezárták a zongora födelét, kulccsal, hogy rend legyen. Azóta zárva maradt.”) Előkeresi a régi kottáit, és hajnali háromig játszik csak úgy, a maga örömére, aztán – elunva a meddő várakozást – lefekszik. A férje reggel felé kerül haza, részegen. Ekkor mondja ki azt, ami régóta rágja a bensejét:

„Mi őt nem szeretjük. - Kik? - Mi. - Hogy mondhatsz ilyent? - Igenis - kiabált Ákos, és kezével az asztalra vert, mint előbb. - Gyűlöljük őt. Utáljuk. - Megőrültél? - kiabált az asszony, ki még mindig az ágyban feküdt. (…) Azt akarnánk, hogy ne is legyen itt, úgy, mint most. És azt se bánnánk, ha szegény akár ebben a pillanatban meg... Nem mondta ki a szörnyű szót. De így még szörnyűbb volt, mintha kimondta volna.”

Aztán estére megérkezik Pacsirta

„Mi újság? - kérdezte Pacsirta az anyjától. - Semmi nevezetes - szólt anya -, vártunk, lelkem, nagyon vártunk.”

Hát ez borzasztó, gondoltam magamban, és még sokáig az járt az eszemben, hogy íme, mit tesznek, mit tehetnek a szülők a gyerekeikkel, hogyan lehet elfuserálni fiatal életeket ostoba túlszeretéssel, félrenézéssel, hamis gondoskodással, hazugságokkal. És – ami ebből következik – hogyan uralkodnak ezek a túlszeretett, hamis gondoskodással, hazugságban nevelt „gyerekek” a szüleiken, úgy, hogy azok már képtelenek élvezni az életet. Pedig kijárna nekik. Mindannyiuknak.