Kezdőlap

8.b, szeptember elseje, tanítok, trágárság

„G*ci!” – Az első tanítási nap

2020. szeptember 1.

Bocsánatot kérek a lájkvadász címért, de az első szó, ami ma érzékenyen érintett, az a bizonyos idézőjeles négybetűs trágár kifejezés. Akkor hangzott el, mikor az egyik kisfiú megtudta, hogy az én csoportomba kerül, miután az ötödik osztályt kettéosztottuk az angolórákon. Megkérdeztem a nevét, és első döbbenetemben csak annyit reagáltam, hogy „hát igen, ez is egy négybetűs szó.”

Igazából nem tudtam haragudni rá. Megértem, hogy nem örült annak, hogy szeretett tanító nénije  hozzám, az öreg és köztudottan szigorú angoltanárhoz osztotta be (egyébként ama bizonyos tanító néniben maximálisan megbízom, mert a kicsik, akiknek angolt tanít, a lehető legjobb képzettséggel kerülnek ki a keze alól). De azért rosszulesett. Mégis, úgy döntöttem, hogy félvállról veszem, és úgy kezdem az angolórát, ahogyan mindig: bekapcsolok valami zenét (általában pop/rockot, jó hangosan, ezúttal: Ivan & The Parazol Take My Hand), arra jönnek be a terembe, kapnak egy számot, amely szerint leülnek a helyükre. Ezután megismerkedtünk, játszottunk is (angolul, természetesen), és a srác lassan elkezdett normálisan viselkedni, bár eleinte dacosan alakította a „énaztánbaromilazacsávóvagyokám”-at.

Azért pozitív élmény is jócskán akadt! Az osztályom már hetedikes, nagy szeretettel fogadtak, mint ahogyan én is őket, a nagy ölelkezés csupán a járványhelyzet miatt maradt el. Persze a legjobb „barinők” egymást nem győzték nyalni-falni, hiába óvtuk őket a lehetséges következményektől.

De a legjobb mégis a 8.b volt (bocsánat, kedves 7. osztály)! Ők azok, akiknek a mintegy harmada fel van mentve az angol tantárgy értékelése alól, nagy részük SNI-s, ezért – nem véletlenül – a fejlesztőpedagógusunk az osztályfőnökük. Angolórára mindössze kilencen járnak, és bizony tőlük sem várhatok kifejezett szakmai sikerélményt… Ám ma, mintha március közepe óta semmi se történt volna, úgy kezdtem velük az órát. És lássatok csodát! Minden úgy ment, mint a karikacsapás! A jelentés angolul – dátum, hiányzók, időjárás – hibátlan volt. Egészen meghatódtam. Beszélgettünk a nyárról – immár magyarul –, és utána az egyik lány (aki már betöltötte a 16. évét), rólam kérdezgetett mindenfélét. Például olyasmit, hogy hogyan ismerkedtem meg a férjemmel, elégedett vagyok-e az életemmel, ha újra kezdhetném, mit változtatnék meg, és efféléket. Igyekeztem mindenre megfelelni. De arra a kérdésre, hogy kit szeretek legjobban az osztályból, zavarba estem. Ilyesfajta kérdésre egy pedagógus őszintén nem felelhet… vagy mégis? Úgy próbáltam megoldani ezt a nehéz helyzetet, hogy sorra vettem őket, és elmondtam, hogy kiben mit szeretek.

Igen. Olyan szívet melengető érzés volt látni a szemükben azt a meglepődést, azt a hálát, azt a szeretetet! … Talán volt köztük olyan, akit még tanára nem dicsért meg? Nem tudom. És bevallom, nekem is nehezemre esett némelyiknél megtalálni azokat a pontokat, amikért szeretni lehet őket. Pedig minden gyerekben van olyan tulajdonság, ezt tudom, érzem. És szeretném is erősíteni. Hiszen azért vagyok ott, ahol vagyok. Hogy legyen remény.