Kezdőlap

liberalizmus, megszégyenítés, órai levelezés, szocializáció, tanítok, trágárság

És ez most az „Én gondolatom”…

2018. július 22.

…arról a posztról, amelyet pár nappal ezelőtt tettem közzé. Érkezett is sok hozzászólás, egyetértő és elítélő – egyben megdöbbentő! – egyaránt, amire nem nagyon számítottam, de egyfajta tesztelés is volt ez részemről: vajon hogyan reagálnak rá? Így ezekkel együtt a téma már megérdemel egy blogbejegyzést, mert „én nem fogom be pörös számat”!

Először is álljon itt az eredeti poszt:

„Szokásom, hogy ha az iskolában elcsípek egy órai levelezést, a megkaparintott példányt elteszem, hátha egyszer majd kezdek vele valamit. (Nem, soha nem olvasom fel, nem szégyenítem meg vele a szerencsétlen áldozatot. Sőt, titkon örülök neki, hogy még papíron leveleznek, nem a telefonon üzengetnek egymásnak.) Most akadt ez a "gyöngyszem" a kezembe, nem is levél, hanem önálló írásműnek tűnik, meg is osztom. Aranyos kislány lehet, aki írta, ugye?”

Az első hozzáfűznivalóm az, hogy ezt az irományt nem én fogtam el, hanem az egyik érintett kolléganőm, aki tudta, hogy gyűjtöm az efféléket – így került hozzám. Fontos tudni, hogy sem ő, sem a másik említett tanítónő nem tett olyat, ami a kislányból kiválthatta volna ezt a durva megnyilvánulást, ami miatt – ezt most az elején le kell szögeznem – semmi retorzió nem érte! Mert nyilvánvaló, hogy ilyesmit otthon vagy a társaitól hallhatott, tehát ő így szocializálódott. Ez a mentő körülmény. De…

1. A tanórákon nem szabad mással foglalkozni. 2. Tilos a trágárság.

Ez utóbbit nem mindenki igyekszik komolyan venni, de én bizony nem tűröm. Például amikor a szünetben én vagyok az ügyeletes az udvaron, ahol mindig fociznak (ennek nagyon örülök), és ha valaki elenged egy „b…meg”-et vagy egy „k… anyád”-at, akkor bizony lehívom a pályáról, és érdekes, hogy ezt simán tudomásul veszik és el is fogadják, mert ez a szabály! Akkor az órákon miért engedjük meg, hogy ocsmány dolgokat írogassanak? Akkor akár a folyosóra is szarhat (már elnézést), mert úgy szocializálódott az a szegény gyerek, és kötelesek vagyunk eltűrni? Mert ha nem látom meg, nem kapom rajta, akkor rendben is van?

Erről eszembe jut egy történet. A takarítónőnk bement a fiúvécébe, s az a látvány tárult a szeme elé, hogy egy gyerek éppen a szaros kezét húzza végig a csempén. Nagyon felháborodott, hiszen már többször kellett efféle nyomokat letakarítania, ami nyilván nem töltötte el különös örömmel. Ezért fülön fogta az áldozatot (!!! – címzem ezt egyik hozzászólónak), és bevitte az igazgatói irodába. Amikor a tettét számon kérték, mi volt az első reakciója? „Miért mindig én?!” Ez „jól felismerhető, sajátos kultúrát tükröz” – hogy idézzem az egyik hozzászólót. Egy másik viszont így reagált erre: „Igen, a kirekesztettség kultúráját (...) Egy kisembert (még ha éretlen az, és keserű is) tisztelő, bizalmi légkör csodákra képes.” Na most: ilyen esetekben tisztelő és bizalmi módon kellene reagálnunk? Hát nem! A gyereknek – bárhonnan származik is – meg kell tanulnia, hogyan kell viselkedni. És ha a szüleitől nem tanulja meg – sajnos, sokszor ez a helyzet –, nekünk, pedagógusoknak – de tovább megyek: akár egy takarítónőnek vagy karbantartónak vagy a konyhás néninek – akkor sem szabad eltűrnünk, mentségeket keresnünk, sőt még a „szegény, szerencsétlen” gyereket sajnálnunk! Az óvodában még elnézhető, hiszen „nem tudják, mit cselekszenek”, de egy tízéves gyerektől már igenis elvárható, hogy a társadalmi elvárásoknak megfelelő módon viselkedjen.

Kibújt a szög a zsákból! Ide vezet a liberalizmus: mindent szabad, minden megengedett, és ha valaki nem helyesli, még azt állítják pellengérre. Hadd írogasson csak az az ártatlan gyermek az órákon, akár vaskos trágárságokat a tanítóiról, akik a lelküket kiteszik érte, hogy jobb ember váljon belőle! Hadd kenje össze a csempét saját ürülékével, hiszen szegény ezzel is a kirekesztettségét kívánja jelezni! Adjunk nekik – és főleg nekik! – még több támogatást, ingyen ebédet, ingyen tankönyvet, ingyenes táborozást, és ha nem becsüli meg, azért se a szüleit hibáztassuk, hiszen már ők is kirekesztettek voltak, de hát hiszen mi rekesztettük ki őket! Szórjunk hamut a fejünkre, vezekeljünk!...

Na nem. Tudom, kissé elszaladt velem a ló. Ha nem viselném a szívemen ezeknek a gyerekeknek (is!) a sorsát a szívemen, nem volnék tanár immár 32 éve. Még reménykedem, hogy javul a helyzet. De nem hunyhatunk szemet ilyen jelenségek fölött, amelyeket igenis meg kell osztani. Hiszen egy városi elitiskolában tanító pedagógusnak elképzelése sincs arról, mi zajlik nap mint nap egy falusi vagy akár egy lakótelepi iskolában. És mi lehet a megoldás? – kérdi egy óvónő ismerősöm. Szerintem a legfontosabb, hogy állítsunk betartható elvárásokat, és azokhoz ragaszkodjunk. A többi nem rajtunk múlik…

Utóirat: Többen nehezményezték, hogy elveszem a gyerekektől az órai levelezésüket. Igen, ez aggályos lehet, de hangsúlyozom, hogy soha nem olvasom fel a többieknek, sőt még magam sem olvasom el ott az órán. Ezek a levelek sok esetben fontos dolgokat közvetítenek (nekem, íróként pl. azt is, hogyan fogalmaznak, hogyan vélekednek bizonyos dolgokról, de nem ez a lényeg). Például egyszer az egyik ilyen elcsípett levélből tudtuk meg azt, hogy egy nyolcadikos kislány terhes!...