Kezdőlap

barokk Fő tér, csipszek, Ferenczi Alpár, osztálykirándulás, Pápa, Pápai Református Teológiai Akadémia, Református Nagytemplom

Első kirándulásunk

2018. október 14.

Október 12-e munkanap volt, így az iskolában is tanítási nap. De ugyan kinek van kedve szombaton az iskolapadban ücsörögni? Ezért azt találtam ki, hogy elviszem az osztályomat kirándulni Pápára.

Pápára? Miért pont oda? Hiszen ott már mindenki volt – mondhatnánk. Igen, vásárolni, orvosnál, esetleg a strandon… De olyan helyeken, ahol most jártunk, aligha! Beígértem nekik, hogy olyasmit fognak látni, amit eddig még soha, és amit valószínűleg ezután sem – megvolt tehát a motiváció. A legfőbb meglepetés a Református Nagytemplom tornya volt, ahová a „Refi” (a Pápai Református Gimnázium Kollégiuma) igazgatóhelyettese, Ferenczi Alpár vitt fel bennünket. Azelőtt még nem ismertem személyesen, de azonnal rabul ejtett a személyisége: karizmatikus ember, igazi pedagógus! (Később a lányok is megjegyezték, hogy milyen jó fej volt a tanár bácsi.) A lenyűgöző kilátás érdekében jó sok lépcsőfokot kellett megmásznunk, de senki se bánta. (Megvolt a testnevelésóra.) Alpár röviden elmesélte a templom történetét (a történelemóra is), azután a felső karzaton a lányokkal elénekeltük a „Hadd menjek, Istenem” kezdetű éneket, majd kipróbálhattuk az orgonát is (énekóra: kipipálva). Addigra megtanulták az „Áldás, békesség” köszöntést is (hittanóra is pipa), aminek később is hasznát vehették, hiszen a következő program a Teológia meglátogatása volt, egyrészt abból az okból kifolyólag, hogy eddigre már többeknek is kellett pisilni. Néhány fiúval akadt némi magatartásbeli probléma, így azt mondtam nekik, hogy ha nem tudnak rendesen viselkedni, akkor várjanak meg minket kint, és majd mehetnek a Fő téri fizetős vécébe. Természetesen mindegyik megígérte, hogy jó lesz! J

A Teológián megmutattam nekik, hogy hol tartom az angolóráimat, hol tartanak nekem órákat, hol szoktam tanulni a dolgozatok előtt, melyik a díszterem és az „áhítatos terem”, sőt bemutattam nekik az én „osztályfőnökömet” J, Jaap Doedenst is. Az udvart látva a fiúk szomorúan konstatálták, hogy ott aligha lehet focizni, de amikor a távirányítómmal kinyitottam a lenti vaskaput, az nagyon tetszett nekik, sőt könyörögtek, hogy még egyszer!

Amiért tényleg mindenki jól viselte magát, megérdemeltek egy fagyit a közeli cukrászdában. Érdekes közjáték, hogy jött egy idős hölgy az unokájával, és miután megtudta, hogy iskola helyett kirándulunk, megjegyezte, hogy ilyen pedagógusok kellenének, és felhívta a gyerekek figyelmét, hogy becsüljenek meg. No, ez jólesett, nem tagadom! A fagyival körbesétáltuk a Fő teret, útközben megmutattam a Griff Szállón a Bartók Béla és a Mikszáth Kálmán emléktáblát, bementünk a kapualjakba, megcsodálván a barokk és a copf építészeti stílus remekeit (szóval művészettörténet is volt). A negyedórás játszóterezés után még a Katolikus Nagytemplomba is volt időnk betérni, ahol megfigyelhették a különbségeket a református és a katolikus templomok közt.

Hazafelé a buszon még egy kellemes élményben volt részem. A velem együtt ülő három kislány a telefonjaikon lévő „slimy” játékkal játszott, mire megjegyeztem, hogy hát én bizony még soha nem játszottam a telefonomon. Hogyhogy? - kérdezték megdöbbenve. Hát azért, mert én nem gépekkel, hanem emberekkel szeretek játszani – feleltem. Akkor játsszunk! – kapott az alkalmon az egyik kislány. Így elkezdünk szóláncot játszani, de hogy ne legyen olyan unalmas, először az „ősz” témakörben, de miután ezt nehéznek találtuk, állatokkal folytattuk, ami kitartott Pápasalamontól Nagyalásonyig.

Összességében nagyon jól éreztük magunkat!

Egy dolgot tartottam furcsának: a gyerekek, ahogyan elindultunk, már a buszon elkezdték enni a szendvicseiket, a toronylátogatás után a téren ismét leültek falatozni, azután jött a fagyizás, és hazafelé a buszon előkerültek a csipszek, a csokik és a cukrok, a kólákról és a cukros üdítőkről nem is beszélve… No, lesz itt még feladat!