2022. 1000 km :)
2007-ben (a 2006. július 16-án történt balesetem utáni felépülésemkor) fogadtam meg, hogy minden évben lefutok 1000 km-t. Ezt azóta – talán egy vagy két év kivételével – mindig sikerült betartanom. Most is! Futottam itthon hűvös tavaszi időben, nyári hajnalokon, szürke őszi és fagyos téli napokon, többnyire a kutyámmal, Luluval, de néha – ha szoros volt az időbeosztásom – nélküle, és el ne felejtsem megköszönni a refis futótárs lányoknak, hogy októbertől minden szerdán velük is a pápai Várkertben. De ha elmentünk valamerre, ott sem hagytam ki a futást, pl. Budapesten, Borgátán, Szalafőn, a Szajki-tavaknál… És négy futóverseny is benne volt! Az elsőt Jánosházán meg is nyertem 10,5 km-en, de a többi miatt sem szégyenkezem, hiszen Csókakőn, Tatán és Zalakaroson is az első hat között végeztem. Így jött össze ez a gyönyörű, kerek szám, amire büszke vagyok. Sokszor nehéz volt nekiindulni, de a megérkezés mindig kárpótolt: ma is megcsináltam! SDG!
RefiMLányok – az első hat hét (2. rész)
Azt ígértem, az éjszakákról kicsit részletesebben írok. Az elsőt, amit ott töltöttem, soha nem fogom elfelejteni! Este 11-kor – amikor már azt hittem, mindenki lefeküdt és lassan el is alszik – velőtrázó üvöltés verte fel a csöndet. Az összes lány kint áll a folyosón, a fiúk épületszárnyán az összes ablak nyitva, és mind a 160 diák teli torokból ordít majdnem egy percen keresztül! Először megrémültem, hogy valami nagy baj van, de a fiúk nevelőtanára felhívott, hogy ne izguljak, mert ez afféle beavatási szertartás, amely minden tanárnak kijár élete első éjszakai ügyeletén. Így lettem hát én is beavatva! A hangosbemondóban megköszöntem nekik a feledhetetlen élményt, és kifejeztem abbéli reményemet, hogy eléggé elfáradtak és talán most már nyugovóra térnek.
Futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam
Nagyon vártam már ezt a futóversenyt. Utoljára 2019-ben volt Jánosházán, aztán a rákövetkező két évben a Covid miatt elmaradt. Akkor második lettem, és arra készültem, hogy legközelebb megnyerem, ugyanis sokkal jobb időket futottam, mint első alkalommal. Most ráadásul szurkolótáborral érkeztem: eljöttek a rokonok Csehországból (no, nem miattam), és szerintem ez is segített. Elég rossz idő volt: viharos szél, 3 °C, de ezt nem annyira bántam, hiszen hozzászoktam a szeles, hideg időben való futáshoz. Gondoltam, legalább kevesebb versenytársam lesz. Így is lett: a korábbi több száz résztvevő helyett mintegy nyolcvanan neveztünk az 5 km-es, 10,5 km-es és a 21 km-es félmaratoni távokra, én az 50+ kategóriában 10,5 km-re. Ez az én igazi versenyszámom, mivel nem futok gyorsan, de eléggé kitartó vagyok. (Sokszor megfordult a fejemben, hogy meg kéne próbálkoznom a félmaratonnal, de eddig még a közelébe sem kerültem; a legtöbb, amit egyszerre lefutottam, 14 km volt. Persze lehet, hogy képes volnék rá, de visszatart, hogy több, mint 2 óráig tartana.)
Egy (majdnem) tökéletes nap
Hogy nézne ki egy tökéletes napja? – teszik fel a kérdést a Nők Lapjában a hírességeknek. Én ugyan nem vagyok híres, és a Nők Lapja sem kérdezett meg, de azért hadd feleljek rá.
Amiért nem írok regényt mostanában…
Amikor befejeztem a regényemet, már készültem a folytatásra, hiszen szándékosan úgy lett vége, hogy az olvasóban maradjanak kérdések. És neki is álltam, írtam kb. 40 oldalt, aztán… úgy maradt.
Miről beszélek, amikor a futásról beszélek?
A címet Murakami Harukitól, egyik kedvenc írómtól kölcsönöztem, de ezúttal nem a könyvéről, hanem az augusztus 5-i pápai Watchman (micsoda hülye név! :D) félmaratonról lesz szó.