Kezdőlap

1965, II. kerület, Ivan and the Parazol, Millenáris, rock and roll

A rock and roll és én

2018. június 19.

Ivan & the Parazol koncert a II. kerület napján, másnap úgyis épp Budapesten van dolgom, nem kérdés, hogy ott leszek! Adri barátnőm is örömmel tart velünk, a férjem persze nem lelkesedik az ötletért, de vigasztalom, hogy egy órát kibír, békésen elsörözünk, elüldögélünk. Na persze, elüldögélünk... :D Ahogy felharsan az első szám, a Baby Blue, rögtön nem bírok magammal, felugrok, hogy jobban lássak, és a második dalnál – ami történetesen az 1965 – már szaladok is az első sorba fényképezni. Szerencsére nincs akkora tömeg, mint egy klubkoncerten, a kiscsajok ugyan kissé furcsán néznek rám, de nem baj, összekacsintunk a mögöttem álló szintén nem fiatal nővel, ritmusra természetesen.

Nagyon jól nyomják a srácok, beáll egy öreg szaxofonos is (sajnos a nevét elfelejtettem), és „a zene egyre klasszabb” (ja bocsánat, ez Vad Fruttik)… A Take My Handet még felveszem a telefonommal, aztán visszamegyek a férjemékhez, akik békésen elsöröznek, elüldögélnek.

A koncertet a Together és a Ha megnyitod a szíved zárja, nagy taps, ujjongás, „ráadás nincs, ez nem operett” (ismét bocsánat, ezt Nagy Feró szokta volt mondani), és akkor látom ám, hogy előjönnek a fiúk a rajongókhoz szelfizni és autogramot osztogatni. Ciki, nem ciki, odamegyek én is, sorba állok, kezet fogok először a basszusgitáros Tarnai Jánossal, megköszönöm az élményt, majd Balla Máté gitárossal is (azon töprengek közben, melyik másik sztárra hasonlít). Beke Istvánnak – ő a billentyűs – elmondom, hogy a húgom abban gimnáziumban tanít, ahová járt (természetesen ismeri), és hogy tudom, hogy ő is kántorizál, mint én, vele nyomunk egy szelfit is, nagyon helyes, közvetlen fiatalember. No de Vitáris Iván is éppen felszabadul, s ezúttal egy kislányt kérek meg, hogy fotózzon le minket, aki készségesen csinál vagy öt felvételt rólunk. Iván annyira magas, hogy hétrét kell görnyednie, hogy ráférjen velem a képre, jaj, olyan helyes, tinédzserként pont az ilyenekért voltam megőrülve, egy kicsit még most is, csak már tudom, hogy nem illik.

Amikor apámmal annak idején arról beszélgettünk, hogy mennyire időtálló műfaj a rockzene, én erősködtem, hogy biztosan évtizedekig fennmarad, ő pedig kötötte az ebet a karóhoz, hogy bizony múló divat ez, majd meglátom, annak ellenére, hogy a kis Toshiba kazettás magnójára sok mindent felvett: Fonográfot, Bergendyt, de Ken Hensleyt is. Az Ivánék zenéje is tetszett volna neki; kár, hogy nem érte meg, hogy nem lett igaza.

Még egy megjegyzés: az esemény a Millenárison volt megrendezve, és feltűnt, hogy estefelé, amikor hazaindultunk, még sehol semmi szemetet nem láttam szétszórva; még a csikkeket sem dobálták el. Tavaly ilyenkor – hasonló rendezvényen, Óbuda napján – már délután ellepte a járdaszéleket és a házfalak tövét a hulladék. Úgy látszik, errefelé kulturáltabb népek laknak.